Ez az enciánkék ég már nem a

Tejfehér ködök alól való, ahonnan

Csak dél felé üti fel fejét a derengés;

Keleten valami valódi hajnalpír

Ég a horizonton a nap előtt, amint

Kecmereg felfelé a csillag, tolja

Maga előtt a téli éjszakát, a sötét

Felhőket szertedobálja, a jeges

Csillagokat kioltja, a Holdat sem

Tűri az ég boltozatján. Edz a Tavaszra!

 

Kávé és fekete-teaillat járja át

A lakást. Most nekiülök, és nem

Csinálok mást, mint végignézem

A Hajnalt. Az életem - egy rohanás,

Szürkevakság, űzött vad szindróma,

Semeddig sem jutás, büntetés,

Mert élni akarva itt voltam, de

Vesszőfutás, verés, halálba

Hajszolás helyett – lábaim magam

Alá húzva – kávézgatok, töltök

Egy sűrű fekete teát, mely át fog

Sütni a poháron. Edzek a Tavaszra!

 

A páncélajtóm félhold-üvegén

Betalál a mélyarany fény, a

Kandallóm hideg üvegszemébe

Begyújt a Nap. Fénypozdorják

Repülnek szerteszét, minden

Narancssárga szélekkel ég,

Ragyog, mint sarkkörön túl  a

Nyári éjszaka látóhatár fölött

Rekedt izzó, nagy csillaga, ami

Alulról világítja meg az ódon,

Kis faházakat, a tavat, a csónakot.

 

Feljebb jön majd a fény, szétárad

A tavaszra váró pusztaság deres

Füvén. Kiolvasztja az ablakokat.

Elnézem még a szivárvány nyolc

Színét, megjegyzem magamnak,

Mi mellett mentem el több

Évtized alatt rohanás közben,

Mint alkalmi vak – oda se nézve

A csodára, bármilyen szépre.

A napi gálya. Idáig ez maradt.

 

Mától – másképpen lesz!