"A LITTERA NOVA Kiadó 1995 februárjában irodalmi pályázatot hirdetett meg önálló kötettel még nem rendelkező alkotók számára, vers- és próza kategóriában.

 

A felhívásban- amely nemcsak az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Napló, hanem az ország összes nagy központi és vidéki napilapjában (sőt határokon túl is) megjelent, a TV Hol-mi című műsorában elhangzott- a terjedelmen és a "kötetnélküliségen" kívül semmi más megkötés nem szerepelt. Szociológiailag is érdekes tény, hogy a pályázatra 1216 szerző nevezett be (ennél jóval több művel), egyharmaduk verssel és prózával egyaránt. A kötetbe 44 költő versei kerültek be, a hó fénye mellett Krizsán Rezső Emlékhal-rajok című verse is publikálásra került.

 

A verseket zsűrizte: Kapecz Zsuzsa, Petőcz András, Takács Zsuzsa és Balázs Tibor."

 

Részlet a Menedékjog című versantológiából.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

A hó fénye

 

Kitesz a villamos a lámpafénybe,

A parkon átvivő útra, az öreg

Kerítések mellett futó, csámpás

Járdára, amin haza kell érnem

A hóesésben.

 

Eszményi egyedüllét, nyomok

Nélküli hó, ablakok infrafénye,

Fáradtságom, ami rövid pórázon

Tartja szándékaimat, odaköt

Felhevült izmaimban a sikoltozó idegszálakhoz

És erekhez.

 

A szobám túl meleg-, Kitárom ajtaimat,

A sötétből figyelem a telet, amint

Leárnyékol az éjszaka súrlódó

Kristályaival, fémes lehelletével;

Jelen lenni sem akarok az Idő

Olvadtfémén úszó világok hordáiban;

Tompábban sajognak az emlékrákok.

 

Fel kellene állnom kizárni

Magamból a Fagy üveggyöngy-zizegését;

Kitornázni magam a Torony

Sikamlós Kőpadkájára, ahol

Sárkányszárnyaim belekapnának

A Ködből kizuhanó hóesésbe!

 

Hiszen állok, s egy korlátfa nélküli

Csigalépcsőn indulok felfelé az éveken

És perceken szétterülő, millió

Ágbogú dimenzió intésének engedelmeskedve,

Révült baktatásba fogok mindig

Megalázóbb pózban átélni, amint

Cserbenhagy kipróbált testem, éppen

A Nagy ugrás, az üresség-fekete Éjszaka

Előtt, mielőtt ki kell feszítenem merev

Ujjaimmal az Utolsó Csapóajtót;

 

Egy lapos tetőn kuporgok a Mélység

Fölött, jéghideg végtagokkal, a Város

Sötét érrendszerét figyelve; Kitapogatva

Kereszteződések világító idegdúcait, rampák,

Hangárok, kikötők helyét, fénytornyok

Villanásait, pályaudvarok szemaforcsillámait;

A Te infravörös lábnyomaidat.

 

Messziről nézlek, ahogy a Köd, mint

Hűlő szaunában a pára- átömlik

Végtagjaid közt, amint fekete hajad

Fénysátorát arcodra engedve merengsz

Küldetésünk élet-halál komolyságán,

És nem láthatsz, nem érezheted meg

A közelségemet sem.

 

Lépteid nyomán a Köd kicsapódik

A sugárút fénylő betonjára, a Szél

Csillámló partokban rejlő házak

Sikátorain söpri ki a jég kristályait,

A sötét házsorok fölé nőtt hóhidak

Is megtelnek ragyogással, -utak, amiken

Követtelek,- egy ajtó zuhanásával

Beomlanak az Éjszakára, s küszöbömön

Ott ülnek a Hó élettelen madarai.