Tóni unottan bámult ki az ablakon. Az elsuhanó táj szürke volt és kopár. Egyhangúságba temetkezett
minden. November volt. Tóni utálta a novembert. Talán azért is, mert akkor volt a születésnapja, és
az is csak a gyorsan múló időre emlékeztette.
19 év! – sóhajtotta. 19 éve járt ugyanezen a vonalon. - 19 eltékozolt esztendő! Gyakran jártak ilyen
gondolatok a fejében.
Dobott egy lapáttal a tűzre, a lángnyelvek felcsaptak a kazánban, apró sercenésekkel törve meg a
mozdony ütemes zakatolását.
Időnként visszaemlékezett, hogy ifjúként még harcos, büszke szemmel nézett a világra. Később
tehetetlen düh lépett a be nem váltott álmok helyébe. De az évek teltek, s az elmúló idő lassan
felemésztett mindent. Felemésztette az álmokat, a vágyakat, a reményeket, az ifjonti tűzet, és a
kiábrándult csalódottságot is. Már nem hagyták el világmegváltó gondolatok a fejét, és nem is lett
úrrá rajta sorsa kilátástalansága miatt érzett keserűsége.
Csak zakatolt monoton. Mindennap kétszer, Bányarútalsó és Nevesincspuszta között. Szállította a
bányászoknak az ellátmányt, visszafele pedig a barnaszenet. Régebben még a hétfő reggelek, és a
péntek délutánok jelentettek egy kis színt ebben a magányosságban, amikor hozta-vitte a
bányászokat. Mosolygott a vidám bányászok ugratásain, akik épp a meleg családi körből érkeztek
hétfőn reggel, feltöltődve szeretettel, és gondoskodással, vagy fásult arcukat fürkészte péntek
délután, ahogy fáradtan és szótlanul szálltak fel a vonatra. Irigyelte azokat, akiket már várnak otthon
meleg vacsorával, és szeretteikkel tölthetik a hétvégét.
Tóninak nem volt családja.
Nem is tudja már, hogy miért alakult így. Egyszerűen így alakult. A sors gyakran szeszélyes, az
egyiknek minden jut, a másiknak semmi. Nem magyarázható miért ilyen a világ, s ki kapja azt, amit
érdemel. Tóninak a magány jutott, és a beteg édesanyja, akit hosszú-hosszú éveken át ápolt. De
mióta az édesanyja két évvel ezelőtt végleg elszenderedett, Tóni számára megállt az idő. Csak a
napok teltek, a bányászok jöttek-mentek, az évszakok változtak, a ráncok mélyültek.
Szórakozottan az órájára pillantott, 19 perc van még hátra. 58 perc az út, 39 percet jött eddig, 19
perc van a bányáig. Hm, 19 perc, 19 év. Furcsa - gondolta. Eszébe villant, hogy jövőre talán kap egy
kitüntetést, egy rövid, de annál szánalmasabb ünnepség keretében. Látta maga előtt, ahogy az
állomásfőnök a reggeli utáni hagymaszagú leheletével felolvassa zsírfecnire írt semmitmondó sorait,
majd izzadt kezével kínálja nem éppen szívből jövő gratulációját. Sőt talán még kedélyesen hátba is
veregeti őt. Aztán a kínos percek után, mintha mi sem történt volna, szűnik meg újra létezni ő az
állomásfőnök sajátságos világában. Irtózott ettől a gondolattól. Valószínűleg egy tömeges vasúti
szerencsétlenség rémálma se zaklatta fel jobban.

19 perc, de ha nem néz az órájára, akkor is pontosan tudja. Ez a kanyar, utána még egy egyenes a
szántóföldek mellett, az elhagyott bakterház romjai, majd egy újabb hosszú bal kanyar, utána egy
enyhe jobb ív, keresztül az erdőn, majd jön a híd, ami még az eleinte arra figyelmeztette, hogy el kell
kezdeni lassan fékezni, mert a következő kanyar után már feltűnik a bánya barátságtalanul rideg
bejárata.
Ezek jártak a fejében, de általában még ezek sem. Csak nézett ki az ablakon, követte az elsuhanó
tájat, nem adott hozzá semmit a fejében, és nem vett el belőle semmit.
A táj pedig barátságtalan szürkeségével nézett vissza rá. Így zakatoltak együtt, a táj, az idő és a
mozdony.
Egyszer csak valami piros pöttyöt látott feltűnni maga előtt, épp ahogy a szántóföldek mellett suhant
el. Meglepődött. Összeszűkült szemmel meredt a távolba. Néha felbukkant egy-egy nyúl, nagy ritkán
őz is feltűnt a sínek mellett, de legtöbbször csak élettelen szakaszokon robogott keresztül.
Mi lehet az? - suhant át a kérdés az agyán.
A vonat gyorsan robogott, a piros pont egyre nőtt. Előbb egy nagy folt lett, majd egyre jobban
körvonalazódott. Tóni egészen a szélvédőre hajolt dermedt kíváncsiságában.
Egy kislány? – futott át a rémült gondolat benne.
Piros kabátban, piros szoknyában ott állt egy kislány a kavicságyon a romos bakterház mellett. Hosszú
szőke haját fehér masni fogta össze. Fehér harisnyája piros gumicsizmában végződött, amivel a durva
köveken állt. Az egész jelenség annyira valószínűtlennek tűnt, hogy Tóni először nem is hitt a
szemének. Nem is mozdultak a kezei, hogy a fék után nyúljanak, csak meredten bámulta őt.
Úgy suhant el ugyanazzal a sebességgel pár méterre a kísértetszerű képtől. De a menetszél által
szétlebbenő szőke fürtök látványától hirtelen visszatért a valóságba.
Uramisten – villant meg benne – el is üthettem volna. Bolond ez a lány? Mit keres a sínek között?
Egészen felkavart állapotban, zaklatott gondolatokkal fejében érkezett meg a hídhoz, akkor jutott
csak eszébe, hogy hamarosan megérkezik a bányához. Keze lassan a fék felé nyúlt.
A munkások ma különösen ráérősen pakolták le a különböző szerszámokat, zsákokat, és még sok
minden mást, ami a mai ellátmánnyal érkezett. A szén fellapátolása, meg egyenesen kínos
lassúsággal telt Tóni számára. Egyre csak az ostoba gyerek járt a fejében. - Mi lesz, ha elüti egy vonat?
Ki ő, és mit csinál ott? Érthetetlen.
Gondolatok, kérdések, válaszok százai futottak végig agytekervényein, s mire befejezték a
szénlapátolást a munkások, már tudta, hogy meg kell állni, és haza irányítani ezt a kislányt, mielőtt
még bármi baja esik.
Izgatottan várta, hogy ott lesz-e még. Igazából azt remélte, már nem. Nincs már ott, és nem is jön
többet. Csak egy véletlen esemény volt. Rájött, hogy butaság, megijedt, és gyorsan hazament.
Ezekkel próbálta vigasztalni magát, de valahol tudta, hogy sajnos nem így lesz.

Érezte, hogy ez a féleszű gyermek a nagy csodálkozó szemeivel ott lesz.
Végigfutott a vonat az erdő mellett, a kanyarban Tóni már lassított, készült arra, hogy találkozni fog
vele. S valóban, ahogy a kanyar után feltűnt a bakterház, a piros kabátos kislány is ott állt, ugyanúgy a
sínek mellett.
Tóni lélekben felkészült, már olyan sebességgel ment, hogy mire meglátta a piros foltot, behúzta a
féket, és a vonat szép lassan közeledett ahhoz a helyhez, ahol állt a kislány mozdulatlanul, várakozva.
Nem is használta a kürtöt, tudta, hogy felesleges. Hisz nem fog elmenni onnan, s a végén talán még
meg is ijed és a vonat alá veti magát.
Ahogy közeledett, egyre jobban megfigyelhette a lányt. Nem tűnt bolondnak. Se olyannak, aki nem
tudja, mi van körülötte. Mellette állt meg a vonat. Kinyílt az ajtó, s a kislány felnézett Tónira. Tiszta
tekintetében, és magabiztos tartásában nyoma sem volt a félelemnek, bizonytalanságnak. S Tóni
rögtön elfelejtette a neheztelést, amit rendesen rázúdított volna. Csak nézte összehúzott szemekkel,
szótlanul fürkészve mintha nem evilági jelenséggel állna szemben. S végül csak annyit szólt.
- Gyere, hazaviszlek.
A piros ruhás kicsi lány felszállt, és kedvesen Tónira mosolygott. Az nem is tudta, mit szóljon csak
némán nézett maga elé egy percig. De nem kellett sokat várnia, a kislány beszélni kezdett. Mit
beszélt, csak úgy áradt belőle minden szó. Eleinte szomorú dolgokat mesélt.
Mesélt az árvaságról, a nagymamájáról, aki neveli, aki úgy szereti, de most nagyon beteg, s
kórházban van. S ő most iskolába sem jár, egyedül viseli gondját a tanyának, és látogatja
nagymamáját mindennap. De ma sétálni volt kedve, és a legrövidebb út a vasúton át vezet. És
lenyűgözte a nagy füstős mozdony látványa, ahogy elrobog végtelenbe futó síneken. Kíváncsivá tette,
hová megy, és honnan jön, mit szállít.
Mesélt még sok mindenről. A játékairól, az álmairól, az állatokról, a fákról, és virágos rétről, ahol a
nyári délutánokat tölti, miközben órákon át figyeli, ahogy a bárányfelhők lassan vonulnak át a kék
égen. Ezek mind a barátai. Ez az ő élete.
Mesélt, és mesélt. És közben a szemei ragyogtak.
Tóni egy ideig inkább saját gondolataira figyelt, arra hogy milyen bolond ez a kislány, és milyen
szerencsétlen. De ahogy a percek teltek, egyre inkább magával ragadta, ahogy beszélt.
Hangja tisztán csengett, nem volt benne a magányosság szomorúsága, nem volt benne keserűség,
csalódottság, vagy reménytelenség. Minden szavából nyugalom és egyfajta boldogság fáradt. És
egyre csak áradt. Szavai lassan betöltötték a fülkét. Rátelepedtek a kezelőszervekre, beborították a
szélvédőt, színt varázsoltak a szürke, egyhangú monotóniába. Mint milliónyi színes pillangó szálltak
ide-oda. Kékek voltak, és sárgák. Zöldek, fehérek, rózsaszínek és pirosak, mint a kislány kabátja.
Mindent betöltöttek. Ott ültek már Tóni ruháján is, berepültek a fülébe, átsuhantak az agyán, a

lelkén, a szívén és mindent átszíneztek, amerre csak szálltak. És amikor mozdony már kevés volt
számukra, a kéményen át vidám suhogásokkal távoztak világoskékre színezve a füstöt.
39 perc gyorsan elszállt. Megérkeztek az állomásra. Ahol a kislány buszra szállhatott, hogy
hazamenjen. Elköszönt, és könnyedén libbent le a mozdonyról. Szemeiből a napfény melege áradt
mindenfelé. Tóni egy darabig nézte, ahogy a piros kabát, a piros szoknya és gumicsizma vidáman
lépdelve eltávolodik. Mintha életre kelt volna körülötte a koszos, kopott peron.
Követte tekintetével, amíg el nem tűnt. Örült, hogy biztonságban hazaér ez a fura kis szerzet, de
tudta kicsit hiányozni is fog.
Ahogy robogott vissza a bányához, arra lett figyelmes, hogy valahogy másképp fordulnak a kerekek.
A megszokott komor zakatolás helyett élénk csilingelést hallott, a kürt is kuncogva sípolt a levegőbe a
vészjósló, fülsértő sivítás helyett. Az egész öreg, kopott mozdonyt mintha kicserélték volna, úgy
száguldott végig az ezüstösen csillogó síneken.
S ahogy felpillantott milliónyi színes pillangót látott ülni a komor fák ágain, mintha virágok lennének.
Tóni elmosolyodott, és vidám kürtjelzéssel köszöntötte a novemberi tavaszt.