Poros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kóboroltam a szeméttel teli, koszos és sivár betonutcákon.
Időnként felbukkant egy-két undorító rágcsáló és ideges cincogással futkározott élelem után kutatva,
neki, nekiütközve a lábamnak. Nem bántottam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe,
hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe. Nekem úgysem volt jó kedvem. Már nem emlékszem,
mi volt a bajom, talán az aktuális nihil költözött belém akkoriban!

Artikulálatlan üvöltés zökkentett vissza a valóságba. Rohanni kezdtem a hang irányába és mikor
kiértem egy nagyobb füves térre, borzongatón gyönyörű látvány tárult a szemem elé. Egy
valószínűleg nőstény macska, felcsapott farokkal rohant körbe-körbe a téren és utána vágtatott két
üveges szemű, duzzadó erejű kandúr! Földbegyökerezett lábakkal bámultam ezt a fenséges balettet.
Hirtelen megmerevedett a nőstény macska és a két kandúr megkezdte az eszeveszett, fülszaggató
nászdalát. Nekem úgy tűnt, mintha nem vettek volna egymásról tudomást.

Már éppen kezdtem volna csodálkozni, amikor – mintegy varázsütésre – szembe fordultak egymással.
Mindkét kandúr szeméről egy pillanat alatt hullott le a hályog. Most tudtam csak igazán megfigyelni
őket. Az egyik hatalmas, szinte kutya nagyságú, sok harcban edződött és izmosodott vörös kandúr
volt. Sosem láttam még ekkora példányt. A másik szinte eltűnt emez harcos királyi árnyékában! Egy
percig sem lehetett kétséges az eljövendő harc végkimenetele.

Aztán egyszer csak egymásnak esett a két kandúr! Lenyűgözve bámulatam ezt a fejedelmi küzdelmet.
A vörös király, elemi erővel tépte, szaggatta ellenfelét. Nem tartott az egész egy percig sem. A
megvert trubadúr megszégyenülten, farkát behúzva futott el a harcmezőről, miközben a király
világgá üvöltötte győzelmét és szerelmét.

A hatalmas kandúr lassan kerülgette választottját és ez a keringő hirtelen átváltozott valami őrült
pörgéssé! Nem adta olcsón kegyeit a kis hercegnő. A vörös király elvakultan kergette a cirmos lányt.
Az egyszer csak megunta ezt a pörgős táncot és hirtelen kiváltott az úttestre, majd eltűnt a szemben
lévő bokrok között. A király egy pillanatra megbénult, majd egyetlen ugrással érkezett meg az
úttestre.

Éppen akkor ért oda egy hatalmas fekete autó. Kiáltani szerettem, volna, de a látványtól kiszáradt a
torkom.

Pont derékon kapta el a sárhányó a vörös királyt, aki ebben a pillanatban vesztette el királyságát és
apróvá zsugorodva, csak egy életéért, törött gerinccel küzdő macska lett a koszos út, még koszosabb
szélén. Utolsó erejével kihúzta magát a fűre, ahol elcsendesülve, örökre behunyta a szemeit.

Sokáig bámultam az üres utat és csak reméltem, hogy látomásom volt.