Az öreg szürke, már negyedik napja bolyongott az őszi erdőben. Fogatlan ínye fájósan húzódott,
lassan-lassan bajusztalan szájában. Nem nagyon tudott már enni. Horpasza beesett, szőre megkopott
a hosszú idők során. Bizalmatlanul pislogott a szél keltette neszek irányába. Nem bízott már senkiben.
Egykor falkavezér volt. A farkaslányok tolongtak kegyeiért, utódainak se szeri, se száma. A többi
farkas félt tőle. Hatalmas volt, kegyetlen és igazságtalan.
Az emberek fokozatosan szorították ki falkáját, az élelmet adó falvak közül. Felköltöztek a hegyekbe.
Ott nemigen találkoztak a „pusztító villámmal”. Nehéz világ köszöntött rájuk. Sokszor a saját kölykeit
fogyasztotta el, ha nem akadt más. Még inkább gyűlölt mindenkit. A szerelmet már csak erőszakkal
élvezte, legyezgette a hiúságát, hogy ő a legerősebb mind közül. Az erdő ura volt. Hangja
megrezegtette a hegyek ormait. Gyönyörű hangja volt. A hold, csak neki sütött az égen.
Aztán lassan megöregedett. Romlott a látása, fogyott az ereje. Egyszer csak egyedül maradt. Helyét
átvette valamelyik leszármazottja. Néhány fenyegető morgás és kevés, fogatlan ínyhúzogatás után
feladta. Tudta, hogy ebben a csatában elvérezne. Azóta magányosan járja az útját. Élelemként apró
egerek, bogarak szolgáltak, ami csak az útjába került. Állandóan éhes volt. Néha találkozott egykori
családja tagjaival, de ő igyekezett messzire elkerülni őket. Sosem szerette őket.
Ő, a farkasok egykori vezére, a falka ura, az erdő szegény, vak koldusává változott. A paraziták
gyötörték testét, ilyenkor veszettül forgolódott a tuskés avarban, így enyhítve kissé nyomorúságát.
De jött a hideg és ő fázott. Bezzeg régi bundája, vetekedett akármelyik medve bundájával. Hatalmas
sörénye megvédte őt a hidegtől. Királyként könnyű volt.
Most hajtotta előre az eszeveszett életösztön. Megevett néhány bogarat és hosszas bolyongás után
megtalálta, amit egész nap keresett. Az egeret. A kicsi állatka rémülten pislogott bele a rövidlátó,
hidegen, kegyetlenül pislogó szemekbe. Az öreg szürkének megindult a nyála, a jó pecsenyének
ígérkező, zsíros egér láttán. Teljesen belekábult a várható élvezetbe.
A gunyoros morgásra tért magához. Nem messze tőle fiatal, pompás farkas – talán valamelyik fia,
vagy unokája – állt és őt nézte vigyorogva.
„Fogatlan öreg, jól esne az egérpecsenye?” – Morogta neki és ínyét felhúzva még inkább vigyorgott.
A megalázott öreg szürkében feltámadtak az ősi ösztönök és vicsorogva fordult a jö9vevény felé.

- „Takarodj innen, kutya!” – Csaholta, de a fiatal egy szót sem szólt, csak vigyorgott tovább és
felborzolta hátán a szőrét, támadási szándékát jelezve ezzel az öreg felé. Az öreg szemek felmérték a
lehetőséget, majd farkát maga alá csapva, eloldalgott a vén ordas, feladva ezzel egykori királyságának
utolsó morzsáját is.
A szégyentől eszét vesztve, vakon rohant az öreg, egyenesen a távol felsejlő házak felé. Éhes gyomra
hajtotta előre és a megalázottság. „Enni!” - Tomboltak benne a szavak és ő csak futott.
A fiatal kutyadög, keresztben feküdt az ösvényen. Már majdnem beleszaladt, mikor észre vette.
Óvatosan torpant hátra az öreg, gyanúsan méregetve a nem várt bőséges lakomát. A dög illoata,
gyomrát csiklandozva lengte be az apró tisztást. Az öreg agyát az éhségtől elöntötte a vér. Már nem
parancsolt neki többé a vadon, az óvatosság ősi törvénye. Hatalmas falatokban tépte, szaggatta a
nem várt vacsorát. Mikor végzett vele, jólesően nyalogatta foghíjas száját, étel régen nem esett
ennyire jól neki.
A következő pillanatban az öreg horpasza megremegett, gyomrában mintha tűz gyulladt volna.
Kóvályogva próbálta kiokádni az előbb oly ínycsiklandozónak tartott ételt, de hiába. Tébolyultan
vergődött az avaron. Nem gondolt már semmire. Egy utolsó rángás és a szemei, a szemei, amelyek
oly sok éven át csillogtak kegyetlenül és hidegen a világba, lassan megdermedtek és a szürke köd úgy
telepedett rájuk, mint a végtelen mezőkre a hajnali pára.