A gyűrű adja korát az öreg fának,

A fiatal zöldlomb ad hűs árnyat.

Rögös volt az út, amit bejártam,

Rengeteg furcsa dolgot láttam.

 

Pillanat az élet, egyszeri alkalom,

A múltat visszapörgetni nem tudom.

Vagyok, mint kiszáradt fa törzse,

Minek ágait a vad vihar letörte.

 

Lehullott végre az öreg fa lombja,

Nem az enyém már, másoké a gondja.

Az idő sűrű barázdát szánt az arcon,

Nem cipelem, megvívtam a harcom.

 

Elfáradt a kar, a láb és elvész az erő,

Elfoszlik a ruhám, elkopik az cipő.

Az emberiségnek írtam pár könyvet,

Senki se hullat értem árva könnyet.

 

Nincs már álmom, elszállt a remény,

Ami puha volt rég, az is kőkemény.

Lankadó figyelem és elcsukló hang,

Halk zörej szívemen, megkopott rang.

 

Már csak nyög az öreg, sorvadó test,

Mert kívülről is nagyon rosszul fest.

Mindig fáj, bizonytalan a csoszogó láb,

Most már a szemem is homályosan lát.

 

A halott testem már a sírban forog,

Bánatos lelkem örökké csak morog.

Csontom ropog és a szemem kopog,

A szép emlékek és a régmúlt korok.

 

A halottaktól én már rég nem félek,

Barangolok, mint a visszajáró lélek.

Demencia, sajgó, elfelejtett emlékek,

A rengeteg tudást átadtam a szélnek.

 

Meghalok végre, és vége a búnak,

Az életért hálát adhatok az Úrnak.

Nincs több nóta, elhalkul a dalom,

Gyűlik a temetésen a sokadalom.