Metastasis. Ismételve futtatta szemeit a sorokon, ízlelgette a görög kifejezést, aminek nemhogy az eredetével nem volt tisztában, de még a jelentésével sem. Az orvos hanyag nyugalommal tudatta vele, hogy erre van egy egyszerű, de annál rémületesebben csengő magyar megfelelő: áttét. Lassan, somfordálva érkezett meg mindkét füléhez a szó, bekúszva a hallójáraton, át a dobhártyán, majd a kalapács az üllőre vetett nyomása a kengyelig tolta, ami átadta a belső fülnek és ott, rezgő riadalomként kapkodtak érte az idegek, amelyek mint akik jól végezték dolgukat, mindkét oldalról büszkén átnyújtották az információt az agynak. Az viszont nem tudott vele mit kezdeni elsőre, majd a felocsúdást követően kissé megkönnyebbülve sóhajtott. Hát, ez a gond. Ettől a pillanattól fogva pedig neve is volt a gondjának.
Kirázta a hideg. Ücsörögve, a kis lámpa fényénél megvilágított papírt nézte, újra és újra. Felállt, cigarettára gyújtott. Miközben mélyeket szívott, vissza-vissza tekintett az asztalra, ahol ott fehéredett a diagnózis, úgy lesett oda, mintha azt várná, hogy egyszer csak elillan, eltűnik onnan, hogy ami ott van, az nincs is ott, csak képzelődik, "hallucinál", ahogy a doktor fejezte ki magát, és ebben az esetben maga a doktor is csak a képzelet szüleménye volt, úgy, ahogy megannyi más dolog az elmúlt fél évben, a szédülések, a hányások, a fura, zsibongó hangok, a folyton elmosódó és váltakozó színek és formák, a szavak, amelyeket belül érzett és tudott, de egyszerűen a száj nem tudta kimondani vagy a betűk, amik időnként káoszban rohantak ide-oda, felrúgva a sorokat és a mondatok értelmét, és azok az apró csillagok, amik rendszerint akkor hullottak le a szempár színpadán, amikor elvágódott.
Nem tudott aludni, valahányszor ledőlt a bársony kanapéra, csak forgolódott, az, amiben mától hivatalosan is megtalálták az ítéletét, nem hagyta, hogy pihenjen, csak söpört át az életének eseményein és pörgött végeláthatatlanul, mint egy szélkakas.
Hosszú évek teltek el abban a magányban, ami ezen a éjszakán megkövesedett és jeges vízként ömlött a testére, majd szivárgott bele a lelkébe. Nem járt sehova, nem találkozott senkivel. Az a típusú ember volt, akihez a postás nem azért csengetett, hogy beengedje, hanem csak azért, hogy tudja, levele érkezett. A Karcsi, ő volt a valamikori jóbarátja, akit sosem hívott, de ha jött, akkor hozott "maniókát", és a garázsban a kis széken látta vendégül. Karcsit kedvelte, mert nem volt se túl sok, se kevés, nem akart belé mászni és mindig tudta, hogy mikor jött el az ideje a távozásnak. A Karcsi azóta maradt el, amióta egy villáskulcsot keresett, és megkérdezte tőle, hogy nem-e vitte el, a legrosszabb hangulatában és persze, Karcsi jogosan érezte magát megbántottnak, amiért tolvajnak nézte az az ember, akihez őszintén szólva is csak szánalomból járt fel. Két hét múlva egy vasszekrényben pakolászva megtalálta, de Karcsitól ezt követően sem kért bocsánatot. A tény inkább az volt, hogy elég volt Karcsiból, ha túlitta magát kérdezősködni kezdett családról, múltról, és ezek a beszélgetésekkaparásztak a belsőben, mint élősködő férgek.
Egy pohár vízért ment, a néma sötétségben botorkálva is a jelentés feltételezett helyét kereste.
Hajnalban már nem bírta tovább, és az elragadtatással átitatott emlékezés arra buzdította, hogy előkészítse tizenöt éve nem hordott öltönyét, a hozzá tartozó nadrággal és az egyetlen hamuszürke ingét, amit utoljára a temetésen viselt.
Hat órakor már a pályaudvaron volt, a falun hajnalban jó átkelni, akkor még alszanak az emberek és senki nem vesz tudomást arról, hogy éppen most töri meg valami egy nap alatt második alkalommal az életének eddig megszokott rendjét.
Másfél órás út után érkezik meg. A Hajós utca felé indul, a zaj rendíthetetlenül csobog körülötte. Haragudott a városra, mélységesen gyűlölte, mégis valami ismeretlen, de jóleső érzés öntötte el benne haladva, olyan volt ez, mint egy régnem látottbaráttal való találkozás egy átmulatott este közepén, mikor a viszontlátás felhevültségében el is feledkezünk arról, hogy mi történt legutoljára, legyen az bármi. A megbocsátás, igen, megöleli és finoman hátba veregeti, ha másért nem, hát azért, mert most már szinte teljesen bizonyos, hogy a város túléli őt, míg ő nem éli túl várost, és ugye nem mindegy mit hagyunk magunk után. Halk szégyen kopácsolt nála ezen gondolatok hatására, érdekes, onnantól, hogy kézzelfoghatóvá válik a halál előttünk, milyen szentimentalizmussal fordulunk vissza életünk felé, merengett. Az izgalomtól kissé fuldokolni kezd, amit ő csak az igyekvés mellékhatásának tudott be. Az épület nem változott, csak a régmúlt szecessziója kopik le lassabban a falakról, már megint ez a képi csalódás a pupillán. Új kaputelefon, de a szám ugyanaz lehet, nézzük.
- Halló, tessék, Zollner iroda és lakás. -a sercegés kicsit zavaróan hat a háttérben.
- Jó reggelt, ZollnerMártont keresem.
Egy átmeneti szétkapcsolás némi időt adott arra, hogy újra összeszedje magát.
- Milyen ügyben? Nagyon elfoglalt, csak különös esetben fogad vendéget.
Másodpercek kellettek a megsemmisülés feldolgozásához.
- Halló, kérem, itt van? Ki keresi?
- Zollner Jákob. Az édesapja.
Az ajtónyitó hosszan elnyúló sikolya tűként fúródott az elméjébe, ami még utolsó, valóságért folytatott harcában elhozta ide és aminek bejáratánál a hallóidegekre várva még mindig a "bocsánat" szó keringett.