Kislány voltam még, amikor felfedeztük egymást a legjobb barátommal.

Egy őszi napon tévedt teljesen véletlenül a kertünkbe, mert átesett a hanyagul összetákolt kerítésükön a labdája.

Bármennyire is tomboltak bennem az introvertált személyiségem jellemvonásai, szinte késztetést éreztem, hogy visszaszolgáltassam a játékot. Mintha titkon sejtettem volna valami olyasmit, amiről akkor még fogalmam sem volt.

Ott, akkor helyben megpecsételődött a barátságunk, szinte szavak nélkül összekapcsolódott a lelkünk.

Évek múltán így emlegettük az esetet a diáktársaink előtt: „Emlékszel még a piros labdára?”

Csak nevettünk, azonban senki sem érthette azt a szoros kapcsolatot, ami hozzá fűzött. Az első sikerek, az első kudarcok, az első csók…mindig ott volt, mindenben.

Ahogy egyre telt az idő, azon kaptunk magunkat, hogy a huszadik születésnapunkon ülünk, meghitt hangulatban a családunkkal. Tudniillik, egyidősek voltunk, ami igencsak mélyítette a köteléket.

-El fogom veszíteni őt is-suttogta az édesanyja elcsukló hangon a sírástól, amikor kimentem a konyhába a tortákért.

Először nem értettem, mire céloz, azonban egy hétre rá a szobám ablakán át megláttam egy katonát a házuk előtt. Valószínűleg őrnagy lehetett a határozott járása, és a jelvényei miatt. Kiszöktem a házunk elé, hátha belátok a fa ablakon, azonban nem jártam sikerrel. A kezeimet tördelgetve vártam, mialatt azon fóhászkodtam, bár ott lehetnék most.

Egyszer csak nyílt az ajtó, én pedig végre megpillanthattam a barátom édesanyját, akinek a szeméből megállás nélkül folyt a könnyzápor. Akkor már tudtam. A legjobb barátomat besorozták katonának.

Három teljes napig nem beszéltünk, míg végül a negyedik nap estéjén váratlanul betoppant az ajtón, hogy elbúcsúzhasson.

Emlékszem, mérhetetlen boldogtalanság lett úrrá rajtam, így nagyon nem is tudtam mást csinálni, mint átölelni, és bízni a bizonytalanban, miszerint nemsokára visszatér.

-Április 21-én látlak!-mosolyodott el kínosan, majd ajkát vadul az enyémnek nyomta.

-Augusztus első napját írjuk-sóhajtottam.

-Megígéred, hogy várni fogsz rám?

-Ha kell, egész életemben- szöktek nehéz könnyek a szemembe, majd felé nyújtottam a legféltettebb ezüstbevonatú zsebórámat, ami a szintén katona nagyapámról maradt rám.

Ő csak visszanézett, majd a kezében levő tárgyat az ajkához emelte, végül kiszaladt a házból, hogy könnyebb legyen az elválás.

Drága barátom, négy szót mondok neked.

Ez sosem lesz könnyebb.

A mai napig bánom, hogy nem mentem utána, akkor talán megakadályozhattam volna ezt az egészet.

Szinte mániákus módón vártam az áprilist. A naptárban minden egyes napot áthúztam, ami csak eltelt, és a rádióban állandóan a fronton zajló háborúról való információkat hallgattam.

Időközben elkezdtem egy helyi varrodában dolgozni, ahol különböző zászlókat, kabátokat kellett varrni a fronton háborúzó katonáknak, és miközben végig hallgattam az özvegyasszonyok siránkozását, minden egyes fizetésemet félreraktam, hogyha visszajössz a frontról, össze tudjunk költözni. Mindkettőnk tudta, hogy ez több volt egy sima barátságnál.

Már februárt írtunk. El sem tudtam hinni, hogy immár csak két hónap, és újra viszontláthatlak. Minden héten írtam Neked egy levelet, azonban más hölgyekkel ellentétben én sohasem kaptam rájuk választ, így ez belülről egyre jobban mardosott, táplálva a kétséget.

Ismeretségbe keveredtem az egyik főtiszttel, aki a termékeinket szállította a háborúba, tehát tudtam felőled érdeklődni. A hét összes napján megtettem, mígnem megígérte, hogy elsőkézből fog értesíteni, ha megtalál Téged.

A téli hidegben kivezéreltek minket ellenőrzésre. Tudniillik, ez itt olyan ritka volt, mint a fehérholló. Csak akkor volt ilyesmi parancsolat, ha a besúgók jelezték, hogy valaki lopott. Egy őr lépett színre, kezében megtöltött fegyverrel, majd vallatni kezdte a társaságot. Nem is emlékszem már szavaira, csak arra, hogy a mellettem lévő nő az egyik percben még a kezemet szorította a hidegben, utána pedig már élettelenül esett a földre. A zsebéből egy piros fonal esett ki, nekem pedig azonnal eszembe jutott az ominózus piros labda.

Április 21-et írunk.

Én várok, de te nem jössz.

Most már tudom, hogy csak órák kérdése, és végleg búcsút kell vennem tőled, de a lelkem még reménykedik.

A konyhaasztalnál ülök az összes megtakarított pénzemmel egy borítékban.

Még mindig várlak. Kopogás. Azonnal feltépem az ajtót, ahol a főtiszt áll, kezében az órámmal, amit Neked adtam.

-Sajnálom-néz rám bűnbánóan, belőlem pedig kitör a zokogás.

Sajnos ha te nem is, de az óra kiállta az idő próbáját.