December 15, átlagos péntek reggel…inkább hajnal. Munkába indulok. Tízemeletes panelház, átlagos budapesti lakótelep. Mindig lépcsőzöm, nem használom a liftet. A lépcsőn lefelé tartva a várható eseményeken, feladatokon jár az eszem. A földszinten, a lift felől érkezik kevéssé kedvelt szomszédom, én pedig beletörődöm, hogy a találkozás immár elkerülhetetlen. Gyors köszönés, majd a munkába sietés imitációja, eredménytelenül. Utánam siet, szóba elegyedünk. Azonnal elbüszkélkedik hajnali hőstettével: kizavart egy hajléktalant a lépcsőházból. Nem is akármelyiket, azt, amelyik minden ősszel beveszi magát a lépcsőházba. Az általa csak „Acsövi”-ként emlegetett személyt, akit a szomszédok némelyike névről ismer. Esténként az utoljára érkező lakó mögött a láthatatlanság illúzióját keltve besétál, majd hajnalban, az első távozó lakóval együtt távozik ő is, az éjszakát pedig ez első emeleti lépcsőfordulóban, elmaradhatatlan interspáros szatyrain kuporogva, a kazánház előtt tölti. Jelenléte eddig senkit sem zavart, rendbontás, károkozás nem történt, és egészen idáig ez elég is volt ahhoz, hogy a lakótársak szó nélkül vegyék tudomásul fedél nélkül élő embertársunk csendes, ámbár hívatlan jelenlétét. Évek óta megtűrt személy a házban, így adja magát a kérdés, miért éppen december közepén döntöttünk a kilakoltatás mellett. Mély levegőt veszek, de az okokat firtató kérdésre már nem jut idő, szomszédom ma reggel is beszédes.
–Mi lesz, ha leüt valakit egy sörös üveggel? Mi lesz, ha legközelebb itt hagyja a szemetét?Mi lesz, ha legközelebb megtörténik a legrosszabb…a lépcsőházba piszkít?- egy levegővel sorolja a közelgő apokalipszis államosait.
–Vagy így lesz, vagy nem -feleltem- de az biztos, hogy éjszaka hideg van.
Válaszomat rövid, nehéz csend követte, majd erélyesebben folytatta.
–Hát persze, ha mínusz 30 fok lenne, megérteném, na de ma éjjel plusz 2 fok volt, minek jött be?
Mínusz 30 fok 2023-ban Magyarországon?!-utópisztikus gondolat meg kell hagyni. Önigazolás vagy inkább önámítás egy képzelt emberségről, mindenestre magamban reménykedem, hogy nem is igazán nekem szólt, hanem saját magának.
Sétálunk tovább a nem túl távoli, de most oly messzinek tűnő buszmegálló felé, és miközben ő beszéddel igyekszik ez eddigiekhez hasonlóan magasröptű gondolataitól szabadulni, én sietősen keresem azt az életszerű és hihető indokot, amely miatt mégsem kell ugyanabban az időpontban, ugyanabban a buszmegállóban, ugyanarra a buszra felszállnunk, de sajnos kreativitásom határához értem. Beszéde monoton zajjá szelídül, így várakozás közben tovább tépelődöm magamban.
Belém hasít a gondolat, mi történne, ha a magaséletnek éppen nem nevezhető, de mégiscsak fedett, fűtött, kényelmes 35 négyzetméteres lakásom és a kényelmes kis irodai munkám a közepesnek mondható fizetésemmel együtt, egyszercsak a semmibe veszne. Hová mennék? Mit tennék, ha hirtelen egyedül maradnék, család, barátok nélkül és minden vagyonom elférne egy akkora táskában, mellyel most a heti bevásárlást bonyolítom? Nincsenek bútorok, tiszta ruhák, oda a telepakolt hűtőszekrény, nincs számítógép, az okostelefont nemhogy fizetni, de feltölteni sem tudom, nincs ágy, internet, melegvíz, egy kis zug amelynek ha bezárom az ajtaját, a külvilág kint marad, én pedig magam lehetek, kényelemben, biztonságban.
Hogyan szereznék élelmet? Hol fürdenék és aludnék? Hogyan próbálnék kikapaszkodni a gödörből? Piszkos ruhában, szatyorral a kezemben jelennék meg az állásinterjún? Annak a nyitott pozíciónak az állásinterjúján, melynek megpályázása is összetett logikai feladat, hisz, internetem nincs, a telefon számlát nem tudom kifizetni, tehát leendő munkáltatómmal a kapcsolat felvétel csak személyesen, esetleg füstjelek útján valósulhat meg. Mosolyt csal az arcomra a gondolat az esetlegesen létrejövő állásinterjúról, melyre ugyan pontosan, de kialvatlanul és mosdatlanul érkezem, kezemben az összes vagyonommal és kedélyesen elcsevegek eddigi életutamról, kedvenc hobbimról, mely a puszta túlélés, és három pozitív tulajdonságom közül elsőként emelem ki a kiváló alkalmazkodó-, és stressztűrő képességet.
Száguldoznak a gondolataim. Mi történne, ha orvoshoz kellene fordulnom? Biztosítás nélkül, hogyan fizetem ki az ellátást? Számíthatok-e egyáltalán ellátásra, vagy szagomtól, jelenlétemtől, és az általam okozott költségtöbblettől igyekeznének minél gyorsabban szabadulni?
Elképzelem, ahogy buszra szállok, és jelenlétemben az emberek egyrésze elfordítja a fejét, más azonnal arrébb ül, valaki csak átnéz rajtam, az igazán bátrak félhangos megjegyzéseket tesznek. Az utcán kikerülnek, szemlesütve arrébb sétálnak. A boltban lapos pillantásokkal méregetnek, figyelik, ellopom vagy megveszem azt a zsemlét. Az emberek viszolyognak, undorodnak, félnek tőlem.
Eltűnődöm, milyen érzés lehet, hogy barátaim, családom körében én vagyok az az ember, akit letagadunk, akiről nem beszélünk, akire lehetőség szerint nem is gondolunk, ha pedig mégis megtesszük, az elsősorban a magunk szerzett érdemeinek és kiválóságának alátámasztására, esetleg elrettentő példaként szolgál.
Merengek, vajon hogyan érezném magam, amikor elrongyolódott, kukából kihúzott vékony őszi farmerdzsekiben, mosdatlanul, éhesen állok a szemerkélő esőben plusz 2 fokban a lakótelepi lakások előtt, és reménykedem, hogy talán lesz egy lakó, aki eltűri, hogy mögötte beosonva meghúzhassam magam legalább erre az egy éjszakára, az enyhén kénes gázszagú kazánház előtt, a lépcsőfordulóban?
Így utazunk hát együtt a buszon, kedves szomszédom monológjára ügyet sem vetve vázolom magam elé a nincstelenség megoldandó és egyre szaporodó feladatait, rettenetét. A buszról leszállva, folytatódna a monológ, de szorongató gondolataim hatása alatt végre a sarkamra állok, elköszönés félét mormolok, és elviharzom.
Megkönnyebbülés megérkezni a munkahelyemre. A meleg irodában, ápolt és jól öltözött kollégáim reggeli köszönését fogadom és viszonzom, forró kávét kortyolgatva, fél szemmel az e-mailekre sandítok, mikor eszembe jut egy régen volt irodalom óra, egy régi-régi versrészlet „…Legnagyobb cél itt a földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben…”[*]
[*]Arany János: Domokos napra