Élek is én úgy ahogy.
Sírok is én, úgy ahogy,
De nem holmi szendeségből,
vad könnyeket hullajtván,
Csak némán. És szépen,
Mint ahogy öreg kocsis baktat a szegélyen,

És viszi kopott botját magával
Görnyedt vállán,
Hogy majd a múló éjjel csendjében,
Halovány kis ablakfénynél
Egyedül, suttogva hunyja le fáradt szemeit, hogy reggel mire virradjon, szépséges napsugarak csókolgassák azokat az elnyűtt kezeit.

Dehát én énekelem a szép dalokat,
És nézem a szépet,
Mégis magamban elveszettnek látszik minden vidám dal, és reményteli nóta, mi színesre kéne festé minden képet.

Szüntelen várom hogy ki nekem fontos,
Keblemre hajtva fejét zokogjon nékem, és én felelhetem.
De én csak várok, nem mozdítom lábaim, és én zokogok helyetted, hogy te nem jössz vissza hozzám már, rég nem lesz már ki ahogy voltam belém botlik, ahogy voltam rám talál.

Hanem bús éveim tengetvén, tovább sétálok remegve,
Aztán mikor végéhez ér mindez, kiállok majd rettegve.
Emberek közt orkán szélbe, kiáltok egy jó nagyot,
És vígasztalom magamat még,
Éltem is én, úgy ahogy.