Épp ott állsz a barlang szélén, a szellő arcodhoz kap.

Hátadat még melegíti a lassan lemenő nap,

de félő szemed már a sötétség mélyére hatol,

a  bársonyfekete szárnyas csend  borúsan  átkarol.

Óvatosan lépsz be, e termet bús szellemek lakják.

 Már vártak téged, titkaikat füledbe suttogják.

Sóhajtva lebegnek körötted, elkárhozott lelkek,

rettegve osonsz, férgekkel lepett sírjaik mellett.

Szörnyeddel viaskodva keresed léted értelmét,

magasztos célod hogyan, mikor  vesztette értékét?

A remény elillant, hatalmasnak hitt erőd elhagy.

Tudod minden hiába, csak tünékeny holdsugár vagy.

Nem tehetsz semmit, olyan messzire repült el álmod.

Borzongva ülsz, már csak magányos halálodat várod.

Felnézel a barlang ezer éves szürke boltozatára,

pillangó szárnyán csillan a fény, pillanat varázsa.