Hó hullott. A gyerekek kapdosták,

lelkesen a fehér pelyheket.

Én búsan lapátoltam a járdát,

ők  meg hóembert építettek.

A zord tél ellenségként bánt velem,

viseltes vékonyka cipőm lyukas volt.

Szénért a pincébe kellett mennem,

a lépcsőn cipeléstől arcom kigyúlt.

Nehéz bádog vödröm csupa folt.

A hideg szinte a csontomig hatolt.

Féltem a patkányoktól nagyon,

Becsukott szemmel rohantam fel vakon.

A többiek nem fogadtak be,

a szegény házmester lányát.

Lenézőn biggyesztették szájuk,

amiért nincs fürdőszobánk.

Iskolába sem szerettem járni,

mert anyám nem adott uzsonnát.

és nem akartam soha sem látni,

a többi gyerek boldog arcát.

de egy szép nap meglátták mi van bennem,

a sok szenvedés véget ért.

Énekeltem, játszottam önfeledten,

nem adtam volna semmiért.

A vér pezsgett ereimben, éreztem élek!

álmom tarka virága nyílt ki akkor végleg.

Baráti arcot mutatva hízelegtek,

akik egykor régen oly nagyon lenéztek.

Nem haragszom már, sajnálom a múltat,

meggyötörtek, de ők mutattak utat.

az önmagamba vetett hitem töretlen,

ők tanítottak erre, tudatlan engem.