Gyerekként sátrat építettünk lepedőből, az asztal alatt.

Télen a hóból, komor kitartással, kemény jégfalakat.

Mikor hazaértem, apám nagyra nőtt árnya állt fölöttem,

ő szó nélkül ütött, én sírtam, nem hagyta abba még sem.

Kitartó szorgalommal vert, arcán gránitszürke fintor,

melyet  gonosz kacagással festett rá a gyűlölet piktor.

Anyám jajgatva állt közénk, ijedt tekintetét látom,

ahogy haja éjfekete zuhatagával, védelmezőn átfon.

Agyam hátsó rejtekéből kúszik elő ez a régi emlék,

mintha megint újra gyámoltalan kicsi gyerek lennék.

Az akkor érzett félelem oly erővel taszít a múltba,

hogy egész lényem merül bele az emlékezés kútba.