Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

Mikor a cinke már nem láthatta,

a tölgy csodálattal nézett utána.

Fájó, de büszke szívvel arra gondolt,

milyen jó, hogy öreg és megfontolt.

A kismadár szárnyal ágról, ágra,

nem is gondol az édes szabadságra.

Bezzeg ő! Egy ily tekintélyes fának,

példát kell mutatnia minden fiának.

Miként kell mozdulatlan, egyenesen állni,

a félelmetes tomboló vihart csodálni.

Hogyan kell zúgni, síri szellem hangon,

 mikor az erdőre száll a suttogó alkony