Magyar legény, lengyel lány, mongol sztyeppe…

Harmincöt éve történt, jól emlékszem.

Egy jurta mellett talált ránk az este,

Mindentől távol, nomád messzeségben.

A mérhetetlen csend megült a tájon,

Koromfekete volt az ég felettünk,

A Tejút gyémántcsíkját ma is látom,

Páratlan látvány részesei lettünk.

Sűrű ecsettel húzott a Természet

A mennyboltra fölénk tündöklő sávot,

S mi szemmel, szívvel ittuk az egészet,

A lenyűgöző élmény összeláncolt.

Tücskök sehol, csak bensőnk lüktetése,

Körül fanyarédeskés ürömillat,

Aztán az éj nem várt meglepetése:

Száguldó tűzgömb, kérész-hullócsillag.

Tudom, persze, öklömnyi égi kőzet,

Mely porrá ég, ha átsuhan a légen,

De a legenda bírja az időket,

A hullócsillag szimbólum lett régen.

Némán csodáltuk, átkarolva egymást,

Ki mire gondolt, megmaradt titoknak,

Talán arra, találkozunk még, meglásd,

Hol csillagok Tejúton randevúznak.

Nagyegyháza, 2010. augusztus