|
Beküldte: Hollósy Tóth Klára
|
|
Hosszan zuhogó, hideg záporok
vad szeszélye dúlja szét a szépet.
Fákról, bokrokról nyűtt levél potyog,
levetkezik a maradék élet.
Fekete varjakkal tele a rét,
viharos, zord szelek kiabálnak,
lejjebb szállt a szürkésfekete ég,
a falak némán, ridegen állnak.
Ködvárat épít a síri világ
a lezörgő lomb ravatalára,
a kertekben borús, ősz végi világ
sírja bánatát az éjszakába.
A szél méla, kerengő fuvalma
növénylelkeket, szíveket szakít,
úja a szokott álomba ringja
a mezők halódó fűszálait.
Halkan figyel a némuló határ,
felette szálló fellegraj remeg,
feszült csendben sikolt a hallgatás,
rajta a kék idő lobogva lebeg.
|
Hozzászólások
Köszönöm az élményt!
üdv:Erika
Nagyon sok szeretettel üdvözöllek!
Csak megköszönni tudom a meglátásaid.
Üdvözlettel: Klára
Szép és hangulatos vers. Talán csak a világ/világ rímpárt kifogásolnám. Az "úja" pedig vagy "újra" vagy "ujja" akart lenni, nyilván csak elírásról van szó... Szép ellentét, hogy egyszer viharos, zord a szél, majd méla, kerengő fuvalommá csendesül. Ilyen a november, szeszélyes... Talán a ringja is ringatja akart lenni,az ugyanis a fuvalma szóhoz szebben rímelt volna. De ez is lehet hogy csak elírás. Ha szürkésfekete az ég, az egybefüggő, zárt felhőtakarót szokott jelenteni, ilyenkor fellegrajok nemigen láthatók. Ezt én, mint tanult meteorológus, bizton állíthatom. De nyilván a költői fantázia szabad szárnyalásába ez bőven belefér. Én is szoktam ilyesmit írni...
Remélem, hogy jószándékú észrevételeim nem tekinted majd sértésnek, mert vannak néhányan, akik csak a színtiszta dicséretet szeretik. De hát ők már költőnők!
Szeretettel: Margó
Györgyi
Attila
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.