Szöghajú ősz barna lantjai zúgnak,

a parázs alkony vért fest a házfalon,

a napsugarak még nyarat hazudnak,

de némul a csend, jajdul a fájdalom.



A bükkök, tölgyek mélán sustorognak,

búra hajtják fejüket, nyugtalanok,

vagy belenyugvón, némán bólogatnak,

míg elmerengnek múló tavaszokon.



Szerelmeink csontváz lábakon járnak,

vakablakokból ki-be kandikálnak,

dalol az ősz egyre barna lantokon.



A fák talán már a jövőbe látnak,

hitükkel némán, de szilárdan állnak,

méláz a lét távoli dallamokon.