"A LITTERA NOVA Kiadó 1995 februárjában irodalmi pályázatot hirdetett meg önálló kötettel még nem rendelkező alkotók számára, vers- és próza kategóriában.

A felhívásban- amely nemcsak az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Napló, hanem az ország összes nagy központi és vidéki napilapjában (sőt határokon túl is) megjelent, a TV Hol-mi című műsorában elhangzott- a terjedelmen és a "kötetnélküliségen" kívül semmi más megkötés nem szerepelt. Szociológiailag is érdekes tény, hogy a pályázatra 1216 szerző nevezett be (ennél jóval több művel), egyharmaduk verssel és prózával egyaránt.

A verseket zsűrizte: Kapecz Zsuzsa, Petőcz András, Takács Zsuzsa és Balázs Tibor."

részlet a Menedékjog című versantológiából.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------
A hó fénye

Kitesz a villamos a lámpafénybe,
A parkon átvivő útra, az öreg
Kerítések mellett futó, csámpás
Járdára, amin haza kell érnem
A hóesésben.

Eszményi egyedüllét, nyomok
Nélküli hó, ablakok infrafénye,
Fáradtságom, ami rövid pórázon
Tartja szándékaimat, odaköt
Felhevült izmaimban a sikoltozó idegszálakhoz
És erekhez.

A szobám túl meleg-, Kitárom ajtaimat,
A sötétből figyelem a telet, amint
Leárnyékol az éjszaka súrlódó
Kristályaival, fémes lehelletével;
Jelen lenni sem akarok az Idő
Olvadtfémén úszó világok hordáiban;
Tompábban sajognak az emlékrákok.

Fel kellene állnom kizárni
Magamból a Fagy üveggyöngy-zizegését;
Kitornázni magam a Torony
Sikamlós Kőpadkájára, ahol
Sárkányszárnyaim belekapnának
A Ködből kizuhanó hóesésbe!

Hiszen állok, s egy korlátfa nélküli
Csigalépcsőn indulok felfelé az éveken
És perceken szétterülő, millió
Ágbogú dimenzió intésének engedelmeskedve,
Révült baktatásba fogok mindig
Megalázóbb pózban átélni, amint
Cserbenhagy kipróbált testem, éppen
A Nagy ugrás, az üresség-fekete Éjszaka
Előtt, mielőtt ki kell feszítenem merev
Ujjaimmal az Utolsó Csapóajtót;

Egy lapos tetőn kuporgok a Mélység
Fölött, jéghideg végtagokkal, a Város
Sötét érrendszerét figyelve; Kitapogatva
Kereszteződések világító idegdúcait, rampák,
Hangárok, kikötők helyét, fénytornyok
Villanásait, pályaudvarok szemaforcsillámait;
A Te infravörös lábnyomaidat.

Messziről nézlek, ahogy a Köd, mint
Hűlő szaunában a pára- átömlik
Végtagjaid közt, amint fekete hajad
Fénysátorát arcodra engedve merengsz
Küldetésünk élet-halál komolyságán,
És nem láthatsz, nem érezheted meg
A közelségemet sem.

Lépteid nyomán a Köd kicsapódik
A sugárút fénylő betonjára, a Szél
Csillámló partokban rejlő házak
Sikátorain söpri ki a jég kristályait,
A sötét házsorok fölé nőtt hóhidak
Is megtelnek ragyogással, -utak, amiken
Követtelek,- egy ajtó zuhanásával
Beomlanak az Éjszakára, s küszöbömön
Ott ülnek a Hó élettelen madarai.