Most csak ordítani tudnék. A fejem a homokba dugva, vinnyogva, nem tudni, nem látni azt, amit úgysem lehet elrejteni, ami létezik már, mert a tudat felfogta, s mert a Teremtő így döntött: Legyen!

Teremtő!

Miért ez az első, a zsigerekből pattanó neked feszülés, birkózás, az igaztalan számonkérés, Tőled?

Miért a tehetetlen parány dühös, önmegsemmisítésig kitartó balga, vakon ide-oda csapkodása?

Mint a vad, ami a gyógyítani igyekvő kézbe mar, vicsorgok rád Uram, tehetetlen fájdalmamban.

Álmatlan éjszaka multával, kialvatlansággal terhes reggel ébreszt, s nem szívesen fogadom a nappal valóságát.

Vészt kondít ijedt szívem, s félek, hogy vesztésre állok Uram!

Ezért az első hullámcsapásból felbukkanva, megszégyenülve kapok utánad. Félelemmel teli, sekélyes hitemért bocsáss meg nekem, s kérlek, tartsd a habok fölött, akiért hozzád fordulok!

Csillagokkal viaskodom, s még mindig földi mércém szerint mérek időt, teret, s parány létem partjait sem látom. Messzire mered szemem, s belebotlok a szeretetért koldulóba is.

S most minden gyarlóságom eléd rakva, alázattal kérlek, gyógyítsd meg Őt Uram! Senki nem tudja nálad jobban, hogy jó ember, s ma nagyon kellenek a jó emberek ebbe a posványában felkavart, nehezen eligazodható világba. Hagyd még őt lámpásnak itt, a Te lámpásodnak. Olyan sok bevilágítatlan szív, elme van még! Ne vedd ki kezéből a szövétneket Uram! Küld gyertyaként, fényvivő katonádként oda, ahol úr még a homály, ahol az arculütés dicsérete zeng, s a simogatást kell tanítani, s én tudom, hogy a Te dicsőségedre végzi majd mindazt, amit rábízol ezután is.

Felém hajló irgalmadba bízva küldöm hozzád kérésemet, meghajolva akaratod előtt akkor is, ha szememet homályosító fájdalmam nem enged látnom a Te szemeiddel Uram!

Köszönöm.

Ámen.