„ Átkos-salétromot köpök eléd,
a szám habzik, fehér tajtékot köveszt,
szemem előtt harag-felhős az ég
a csendet, csak zokogásom töri meg...

Soha ne félj, csak tépj, harapj belém,
sorvadt csontjaimat átjárja a hideg
üveg, törik a mozdulat, s vele minden remény,
a fájdalom az mi maradt a tű hegyén...”

Epét sem hány, fuldoklik, de nevet,
vérben ázik a rózsaszín röpke lét,
Fölötte áll az ima, s hitben lebeg,
Pumpálja még, majd összetöri szívét…

Arcán pír ég, szégyen, ha gyenge az erős,
nem mondja ki soha, hogy feladja,
a válaszon mereng, s kutatja most a jövőt;
E tövissel kivert utat rá miért szabtad...

Kínoznám magam, tehetetlen a dühöm,
Szavaim szitokkal szórják be neved,
fájdalmát látva, rám szakad az ég, s a bűnöm,
hogy levenném róla, de mégsem lehet...

Miért pont Ő kell, kit mindig megkínoztál,
magára vette összes fájdalmad, sebeid,
Ő mindent neked adott, te semmit sem adtál,
ha volt, osztogatta, kiforgatta mindig zsebeit...

Ha igaz, hogy jó vagy, s megtért élni hozzád,
könnyű álmot adj mindig neki,
s a legszebb fehér rózsát elébe hordják
az angyalok, mert azt nagyon szereti...