Örökkön örökké

Az éjszaka holdsugárból szőtt ezüstfátyolba burkolta, a dombtető ritkásan nőtt fáinak takarásában andalgó fiatal párt. A férfi átkarolta a nőt, és halkan a fülébe súgta: bármi áron visszajövök hozzád. Akármeddig tart is a háború, egy év vagy kettő múlva, meglásd visszatérek, csak ugyanezen a napon, itt várj rám. Visszajövök és magammal viszlek, mert én csak veled tudom elképzelni az életemet. A nő szintén fogadalmat tett, ígérte, hogy megvárja, mert ő sem tudna a férfi nélkül élni.

A fiatalembert pár napja sorozták be katonának, már aznap este is szöknie kellett a táborból, hogy elbúcsúzhassanak. Azt rebesgették, gyors lesz a háború lefolyása, hiszen olyan könnyű dönteni, az igazság a mi oldalunkon áll – mondták a tábornokok. Mindkét, szemben álló fél tábornokai.

A lány hazament, másnap integetni se tudott az elvonuló, frissen toborzottakból álló seregnek, mivel már korán reggel kis motyójával a hóna alatt, szolgálni küldték a szomszéd faluba.

A csaták rendre ismétlődtek, a katonák pedig hullottak, mint aratáskor kasza alól a gabona.

A lány ezalatt szolgált. Előbb csak a szomszéd faluban, ami nem is jelentett igazi megpróbáltatást.

Eltelt az első év. A háború nem fejeződött be. Talán a tábornokok nehezen kártyázták ki, melyikük igaza a nagyobb?! És mivel ezt feltétlenül el kellett dönteni, ezért a háború  folytatódott.

Az első év múltával, az év azonos napján, amikor elköszöntek egymástól, a lány hazajött a szomszéd faluból, mert emlékeiben elevennél is elevenebben élt az ifjú képe. Amikor az éjszaka holdsugárból ismét ezüstfátyolt szőtt, a lány egyedül állt a dombtetőn, és hosszasan figyelt a távolba. Kémlelte a messzeséget, hogy jön-e a fiú, de az nem jött el.

A lány a városba került, és az elkövetkező időben ott szolgált, új gazda keze alatt.

A háború dübörgött tovább. Folytak a harcok, és egyre csak fogyott, csak apadt, az a jó, piros katonavér.

A második év is eltelt már. Amikor az éjszaka a hold ezüstfátylát borította a csendesen lélegző tájra, a lány a városból is hazaszökött, hogy a kitűzött napon, az adott időben, ott álljon a dombtetőn, és várja a csatatérről visszatérő kedvesét. A fiú azonban nem jött el.

Híre ment, hogy a hazai csapatokat külföldre viszik, idegen országban fognak állomásozni, mert a harcokat kiterjesztették a külhoni földre is.

Már három év telt el. A lány ekkor épp egy bárónál cselédeskedett a fővárosban. Jól szolgált, csendes, ügyes, szorgalmas volt, hát egyre feljebb került a házi alkalmazottak rangsorában.

Amikor ismét elérkezett a remélt találkozás napja, a lány kimenőt kért, és hazautazott a falujába. A hegytetőn azonban hiába várt, a fiú nem érkezett meg. A lány azt gondolta, talán már nem is él, hiszen ha élne, eljött volna érte. Az éjszaka ezüstfátyla csak arra volt jó, hogy a  könnyeit felitassa, arra alkalmatlan volt, hogy a szívéből is kitörölje a bánatot.

És rohantak az évek, feltartóztathatatlanul. Ahogy múlt az idő, múlott az ifjúság is, hiszen a fiatalság és a szépség nem tart örökké…

A háborút harmincéves háborúként jegyezték fel a történelem lapjaira. Azonban még széljegyzetként sem került oda, mennyi kínszenvedést és fájdalmat okoztak az elhúzódó harcok.

A harmincegyedik évben, azon az ominózus napon, az éjszaka holdsugárból szőtt ezüstfátylát ismét a földre bocsátotta, hogy nyugalmat, enyhülést és megbékélést hozzon a világnak.

A falusi dombocska ritkás fákkal körülvett valamikori tisztását elburjánzott növények borították. Szinte ki sem lehetett venni, hol vezetett valaha a gyalogút.

A sűrű aljnövényzetet tiporva, ellentétes irányból, lehetetlent nem ismerő elszántsággal két ember igyekezett a tisztás felé.

A férfi, miközben rendületlenül átgázolt minden kidőlt fán, buktató, göcsörtös indán, elvadult bozóton, sűrűn nézegetett maga köré, mintha nem is az utat, inkább az emlékeit keresné a holdfényben.

A nő leszegett fejjel haladt, mint aki ugyan céllal jött, de annak teljesülésében maga bízna a legkevésbé. Csupán abból az irányból látszott tisztán kivehetően egy keskeny csapás, amerről ő érkezett.

A két ember egyszerre ért a domb tetejére, a gazzal, dudvával benőtt egykori tisztásra.

A nő nem tudott megszólalni, azt hitte, csupán a csalóka holdfény játszadozik vele, olyan kísérteties képet vetítve elé, amilyent valójában látni akart.

A férfi földbe gyökerezett lábakkal állt, ő sem hitt a szemének. Lassan, mint akikről feloldják a varázslatot, kézzel tapogatózva indultak egymás felé, azt hívén, csak káprázat, hogy ők itt vannak, mind a ketten, valós életnagyságban.

Hát eljöttél – kérdezte végül, vagy inkább sóhajtotta a férfi. Honnan tudtad, hogy pont ebben az évben, ezen az estén, itt leszek?!

A nő csak ennyit felelt: harmincegy éve taposom ezt az ösvényt…