Vidám, nyári nap volt. A szomszédék udvarán a három éves Zsuzsival játszottam. A négy évesek komolyságával éppen papsajtot főztem homokkal. Lacikának készítettem, aki szintén játszásiból a férjem volt és egy lapátnyélen száguldozva dolgozott, mint buszvezető. Zsuzsika, a kisbabánk, a régi babakocsijában gőgicsélt. Már csak a felső teste fért el a kocsiban, a lábai a földön lógtak. Nem zavarta a kényelmetlen testhelyzet, teljes komolysággal, gyermeki átéléssel köpködte cumiját a lehető legmesszebbre, néha a kezével is rásegítve a cumi röppályájára. Miután a cumi elszállt, éktelen bömbölésbe fogott. Anyai ösztöntől vezérelve főzés közben a lábammal a babakocsit lökdöstem, így ringatva kisbabámat. Egy darabig csöndben élvezte a hintát, egyszer aztán belé bújt a kisördög és a keze ügyébe eső csörgőt kidobta a babakocsiból.
"Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg? Ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg? "
A csörgő az ablakpárkányon porosodó befőttesüvegnek csapódott. Az üveg billegett kicsit, majd a földre zuhant és apró darabokra tört. A gyermeki idill pillanatok alatt elszállt. Megszeppenve álltunk az üvegszilánkok mellett. Marika néni, Zsuzsi anyukája gyorsan ott termett és csúnyán káromkodva kapta fel a falhoz támasztott söprűt és ütni kezdte vele kis barátnőmet. Szegényke a nyakát behúzva tűrte a megszokás érzésével.
- Takarodj te is haza mielőtt rajtad is megtáncoltatom a söprűt!- mordult rám a szigorú anya.
Megdöbbentem. Még soha nem éltem át ilyet. Megalázva, tehetetlenül kullogtam haza, lelkemben a kisgyerekek ösztönös igazságérzetével háborogva.
Pár nap múlva vizet vittem a kis pipimnek, amit a nagymamámtól kaptam születésnapomra. Nagy igyekezettel lépdeltem, amikor a szomszéd kakasa nagyot kukorékolt, én pedig ijedtemben elejtettem a kezemben lévő üveget. A víz kiloccsant a ruhámra, az üveg pedig ripityára tört. Legörbült szájjal szedegettem az üvegcserepeket kicsi kezembe, reménykedtem, talán még össze lehet ragasztani. Elvágta a tenyeremet az egyik üvegdarab. Csípett. A szívem azonban jobban fájt. Eszembe jutott a barátnőm esete. Azt tanultam, mindig igazat kell mondani, akkor is, ha nagyon rosszat tettünk. Ezért futottam az anyukámhoz karomon csorgó vérrel. Másik kezemmel a fenekemet fogtam, hogy védjem a rám váró veréstől, amennyire lehet. A szégyentől piros pofival zokogtam el óriási bűnömet. Anyukám a szemében könnyes mosollyal szedegette ki kezemből az üvegdarabokat. Lemosta a vért és bekötötte a kezemet.
-Semmi baj kicsim!- mondogatta, nyugtató puszikat nyomva a buksimra.
Hamar felszáradtak a könnyeim, néha még hüppögve, futottam át Ica nénihez, akinek a Marci cicáját bérsimogatással doromboltattam. Minden simogatás után házi készítésű málnaszörpöt kaptam, azt hittem a simogatásért adja. Doromboltatás közben boldogan mondogattam Marcinak,
-Semmi baj kicsim! Nincs semmi baj!