-Rendben!- mondtam én.

- Akkor legalább hozzon egy ágyat! Állva mégsem szülhetek.

-Mé! Maga terhes? – nézett rám értetlenül a férfi.

-Á nem, csak a dinnye egészben csúszott le. – húztam el a számat, közben végignézve 106 cm-es derekamon.

- Ajjaj! - vakarta a fejét a portás- ilyen esetekre nem kaptam utasítást. Még szó szót követett, végül pár telefonhívás és könyörgés után, miközben én egyre gyakrabban úgy öleltem a közeli fatörzset, mintha szerelmet ígértünk volna egymásnak, bejutottunk a szülészeti osztályra. Újabb ismerkedés következett. Számomra hosszú percek után a szülőszobáról kidugta a fejét egy hölgy és megkérdezte, miben segíthet. Újra elmondtam, hogy szülni szeretnék, azaz amennyire fáj, inkább nem, de muszáj lesz. Előkerült az orvosom is, akit már régről ismertem, megvizsgált, azt mondta 2-3 óra, és túl leszek a szülésen. Első gyerek, izgalmak, félelem, csoda, anyaság, a pici baba illata, oá-oá, és hasonlók zsongtak a fejemben, miközben érkezett a nővérke egy fehér inggel.

-Ezt kellene felvenni kedves leendő anyuka, a szülés közben csak a kórházi textíliákat lehet használni! Sajnos a hálóingeket nem szállították le a mosodából, szóval ez van.- közölte velem és otthagyott a vajúdóban.

– Ja! És a fehérnemű sem maradhat! –szólt még vissza a folyosóról. -Hát jó! Nézzük, a lássuk! - megnéztem a „báli ruhámat” az első bálhoz. Kínomban fülig szaladt a szám. Egy „S” méretű férfiinget kaptam. Két fájás közben sem engedtem el a hasamat, mert olyankor a röhögéstől fogtam. Az eredmény: derékig érő ing, duplájára nőtt kebleim között egy gomb küzdött a gomblyukban maradásért, alatta óriási pocak, lentebb két, ha pipaszárnak nem is mondható, de vékony láb. Szerencsére nem volt tükör, csak az ablak visszatükröződésében láttam a sziluettemet. Mit mondjak? Megrázó volt. Mikorra jól kiörvendeztem magam, visszajött a nővérke, és közölte velem, hogy sétálgassak itt a hosszú folyosón, mert az segíti a babát, hogy jól beálljon a szülőcsatornába.

-Felvehetem a köntösömet? –kérdeztem reménykedve, bár az előző információ alapján sejtettem a választ.

- Szó sem lehet róla, mondtam, hogy itt nem lehet saját öltözéket használni.- válaszolt szigorúan, de közben láttam a szemében az együttérzés és a kipukkadó röhögés könnyeit gyülekezni. Sétálni kezdtem. Igyekeztem a különböző bútorok között szlalomozva, kevésbé láthatóvá tenni magamat, de csak kisebb nagyobb sikerrel. Végre megérkezett az orvosom. -Nahát! Milyen csinos vagy!- kacsintott rám mosolyogva, de én valahogy most nem voltam büszke a külsőmre.

- Nézzük kíváncsi-e a világra már a picurka?- hívott a vizsgálatra. -Még kb. egy óra, folytasd a sétát, csak aztán ebben a dögös szerelésben el ne csavard valamelyik doktorunk fejét!- kaptam a jó tanácsot a dokitól.

- Köszönöm, vigyázni fogok, nehogy felcsússzon a szoknyám!- mondtam humoromat nem veszítve. Egyszer csak telefoncsörgésre riadtam, fél szavakból hallottam, hogy nagy a baj. Jött a doktorom rögtön, egy cetlire írt egy telefonszámot, és közölte, hogy most fel kell menniük a műtőbe, mert az ultrahangon kiderült egy kismamánál, hogy a baba halott a pocakjában. Azt hittem elájulok a rémülettől. -Van ilyen? És lehet, hogy velem is? Ó picurkám ugye nem? Jól vagy igaz? Kérlek mocorogj, azt sem bánom, ha oldalba rúgsz, csak valami jelet adj!- könyörögtem a kisbabámnak. Sétálgattam bőszen, már nem érdekelt a hiányos öltözékem, csak számoltam a lépteket, a fájások időtartamát. Végre nyílt az ajtó, homlokát törölgetve lépett be a doki. Kétségbe esetten kérdeztem tőle, hogy mi történt.

-Ó semmi baj –mosolyodott el- az ultrahang tévedett! Egy erős, egészséges kislány született. Erre aztán már folytak is arcomon a megnyugvás örömkönnyei. Végre már nem kellett tovább sétálnom. A fájások egyre sűrűbbek voltak, és az ágyon maradhattam. Kifújtam magam megnyugodva, hogy hasonló, kellemetlen próbatétel már nem vár rám. Nem-e? Én kis naiv, most vár csak igazán. Az ajtóból vidám nevetés hallatszott, a nővérke egy fiatal férfit vezetett az ágyamhoz.

-Doki! Megjött a mentős fiú, akiről szóltak a mentőszolgálattól. Szeretné megtanulni a szülést.- mondta az orvosomnak. -Szerencséje van, most éppen indul egy.- fordult a mentőshöz a szülésznő. Én pedig tágra nyílt szemmel néztem, hogy tényleg, csak így? Indul egy? Ébresztő!!!!! ÉN fogok szülni, a kisbabám jön a világra, egy új élet, aki itt volt eddig a hasamban és lehet, hogy felnőttként ő menti majd meg a világot. Mert okos lesz, és szép, és…Szóval nem a vonat jön, tessék már észrevenni! Mire sértődöttségemből magamhoz tértem, már a karomban volt egy tű, a doki azt mondta, ha jön a tolófájás csak nyomjak, ahogy bírok. Az asszisztenciám pedig, mármint a mentős fiú fogja a kezemben a tűt, nehogy kitörjem! 3 nagy sóhajtásra megérkezett a csoda. Egy pici lány, magzatmázzal a testén, vörös pofival, teli torokból ordította a világba: