Az ezüstszínű Mercedes minden délelőtt szinte percre pontosan ugyanakkor gördült be a parkolóba, 11 óra környékén. Abban az időben még nagy feltűnést keltettek a menő nyugati autók, kevés volt belőlük, és kevesen engedhették meg maguknak, hogy ilyet vegyenek. Ez az autó nem tűnt újnak, de külseje tekintélyt parancsolt. Nagy, hosszú kocsi volt, vastag kerekekkel, csillogó felnikkel, sötétített ablakokkal. A férfi, aki kiszállt belőle, mindig egyedül érkezett. 40 év körülinek tűnt, az átlagosnál kicsit magasabb és nagyobb darab, arca enyhén borostás. Fekete haja helyenként már őszült, és mindig vékony fémkeretes napszemüveget viselt. Trikó vagy póló, rövidnadrág és papucs alkották ruházatát. Nyakán vékony nyaklánc, csuklóján fémszíjas karóra.
Mindez gimnazista koromban történt, amikor az egyik nyári szünetben a Balaton partján dolgoztam két hónapig, újságárusként. Az újságosbódé egy szabadstrand parkolójában állt, néhány jellegzetes balatoni vendéglátó egység mellett. A Mercedesből kiszálló férfi először mindig az egyik büféhez ment, ahol kávét kért. A pultnál egy nagyon szép lány dolgozott, az a fajta fiatal nő, akire ránézni is jól esik. Néztem is rá sokat, de csak félve mertem megszólítani, mert pár évvel idősebbnek tűnt nálam. Általában csak köszöntünk egymásnak. Húsz éves körül lehetett, hosszú, egyenes szálú barna haja, nagy kék szemei és aranyos, visszafogott mosolya elbűvölt, de ezt hiszem nem csak engem. A lány az átlagosnál kicsit magasabb és vékonyabb volt, általában rövidnadrágot és ujjatlan felsőrészt hordott, hibátlan bőre szépen le volt barnulva. Kedves, nyugodt hangon beszélt, mindenkivel mindig nagyon udvariasan viselkedett. A Mercedeses férfitól is minden nap megkérdezte mit kér, pedig valószínűleg tudta jól a választ. A férfi is mindig kedvesen beszélt vele, ugyanakkor lazán is, és mindig mondott neki egy-egy bókot. Ezt irigyeltem tőle. Persze ő sem akart semmit a lánytól, mert ő meg túl idős volt hozzá. Valahogy így zajlottak a párbeszédeik nap, mint nap:
- Mit szabad adnom?
- A szokásos feketét, kedvesem.
- Kettő cukorral, ugye?
- Igen, köszönöm drága.
A kávét ebben a büfében kis fehér műanyagpohárban adták a vendégeknek, eldobható műanyag kanállal. Az első pár alkalommal ez a férfi is így kapta, de egy idő után a pultos lány üvegpohárban és fémkanállal adta neki, külön kérés nélkül, mivel látta, hogy törzsvendégről van szó. A férfi ezt a figyelmességet többször külön is megköszönte. Miután a pultnál megitta a feketét a klasszikus vastag falú, lefelé szűkülő kis üveg kávéspohárból, mindig átjött hozzám. Néhány alkalom után én is tudtam már, hogy mit fog kérni. A sportnapilapot vette meg minden nap, illetve péntekenként még kettő lottószelvényt is kért mellé. Velem is udvarias, már-már joviális volt, pedig a külseje alapján nem feltétlenül ezt vártam volna. Akkoriban, pár évvel a rendszerváltás után az ilyen drága autós, napszemüveges, nyakláncos férfiak nem voltak túl bizalomgerjesztőek. Ő azonban mindig korrektül viselkedett mindenkivel, nem lehetett egy rossz szavunk se. Nekem borravalót is adott mindig, gondolom a kávés lánynak is. De azért inkább nem akartam belegondolni, hogy mivel foglalkozhat, amikor épp nem kávézik, vagy újságot vesz.
Teltek-múltak a napok, tombolt a nyár, hetekig szinte felhőt se láttunk az égen. A papucs pántjának nyoma egyre feltűnőbben fehérlett lebarnult lábfejeimen. A Mercedes minden nap jött, a napszemüveges férfi kávézott, újságot vett, aztán ment tovább. Csak egyszer tört meg a szokásos rutin. Pénteki nap volt, de a férfi csak az újságot kérte tőlem, lottószelvényt nem. Megkérdeztem tőle:
- Lottót nem kér most?
- Jaj, dehogynem, de jó hogy szólsz! Kettőt, légy szíves.
- Tessék, parancsoljon.
- Köszönöm kedvességedet!
Másnap, szombaton, amikor jött, még egyszer megköszönte, hogy emlékeztettem a lottóra. Vasárnap azonban nem jött, sőt utána sem, pedig még három hétig ott dolgoztam. Különösebben nem foglalkoztam a dologgal, gondoltam, biztos elutazott, vagy ilyesmi. Vagy az általam nem tudott, csak sejtett ügyeivel függhet össze az eltűnése. De ebbe megint csak nem nagyon akartam belegondolni, így hát tudomásul vettem, hogy nem jön többet. Végülis nem tudtam róla igazából semmit, bármi oka lehetett, hogy eltűnt. Egyik-másik délelőttön még néha eszembe jutott, hogy hátra újra felbukkan, de nem láttam többet.
Már majdnem vége volt a nyárnak, csak napok voltak hátra a hazautazásomig, amikor egyszer újra megjelent a Mercedes. Igaz, most nem délelőtt 11-kor, hanem valamikor kora délután. Érdeklődve néztem fel. Az autó megállt, kinyílt a vezető oldali ajtaja. Hangos disco-zene áradt ki a kocsiból. Korábban sose szólt semmi, amikor megállt, és kiszállt a vezetője. De most nem is a napszemüveges férfi szállt ki, hanem egy vékony, fiatal srác, nálam csak pár évvel lehetett idősebb. Ő nem ment a büféhez, egyből hozzám jött.
- Szevasz, ezt neked küldik. – mondta, és egy borítékot nyújtott felém.
- Hello. Mi ez? – kérdeztem, miután átvettem a borítékot, és ránéztem.
- Nem tudom, a kocsim volt tulaja küldi. Amikor faterom megvette a kocsit, akkor adta neki, hogy hozzuk el ide.
- Ja, értem, köszönöm.
- Bocs, hogy csak most hoztam, kábé két hete nálam van, de csak most volt időm jönni.
- Oké, semmi gond.
- Ismerted az ürgét?
- Hát, járt ide, igen.
- Elég olcsón adta a kocsit. Na jó, én mentem. Szevasz!
- Hello, kösz!
Miután elment, újra ránéztem a kezemben lévő borítékra. Sima fehér boríték volt, kicsit hosszúkás. Nem volt ráírva semmi, és le volt ragasztva. Épp nem volt vevőm, az ebéd utáni pangás ideje volt, úgyhogy nyugodtan fel tudtam bontani. A borítékban tíz darab ötezres volt. Akkoriban az volt a legnagyobb címletű papírpénz, és ötvenezer forint sok pénznek számított, főleg egy gimnazistának. A pénzen kívül egy kis papírcetli volt még a borítékban. Rajta kissé nehezen olvasható írással csak ennyi állt: „Köszönöm kedvességedet!”
Először nem tudtam mire vélni a dolgot. Miért küld nekem pénzt ez az ember? Főleg ennyit? Sőt, egy kis rossz érzésem is volt, ki tudja mivel foglalkozik ez a fickó, nehogy belekeveredjek valamibe. Aztán bevillant valami. Azon a nyáron minden nap olvastam az újságokat, mivel kéznél voltak. Eszembe jutott, hogy három héttel azelőtt nagy hír volt, hogy elvitték a lottó ötöst. Régóta halmozódott a nyeremény, hatalmas összeg gyűlt össze. Emlékeztem, hogy azt írták, hogy csak egy telitalálatos szelvény volt, egyvalaki vitte el a teljes összeget. És mivel mindig is jó memóriám volt, arra is emlékeztem, hogy annak a lottósorsolásnak a szombatján láttam utoljára a napszemüveges férfit.